Bacskai Dorina
Egy szív, két kéz
Vannak pillanatok egy nő életében, amikor nem csupán új útra lép, hanem egy új világ nyílik meg előtte. Amikor a leánykori álmokból valóság lesz, amikor a gondosan font hajfonat helyét a fejkendő, a könnyű tánclépések helyét a családi otthon ritmusa veszi át. Az esküvő nem csupán egy nap az élet sodrásában, hanem egy kapu, amelyen átlépve egy nő már nemcsak önmagáért él, hanem egy másik szív dobbanásával együtt lélegzik, egy közös sors részesévé válik, aki mostantól otthont teremt, tüzet őriz, szeretetet ád.
Nagymamám, leánykori nevén Bellák Erzsébet, 1967. november 19-én kötött házasságot, egészen pontosan a névnapján, Erzsébet napkor Ladányi Lászlóval. Egy faluban nőttek fel, egy iskolába jártak, és szinte észrevétlenül fonódott össze az életük. Nem volt mindig könnyű az útjuk. Amikor nagypapám katonának állt, hosszú hónapokra, évekre elszakadtak egymástól. A távolság nem gyengítette a köteléküket – épp ellenkezőleg. Levelek őrzik hűségüket, sorokba rejtett vallomások a várakozásról, a reményről és a soha nem múló szeretetről.
Abban az időben mikor a lány már növekedni kezdett az édesanyja elkezdte hímezni a vőfélykendőket, amit a nagy napon a lakodalom minden férfi tagjának ajándékoztak. Később, amikor már a lány oda nőtt, együtt varták ezeket. Természetesen nem maradhat említés nélkül a paplan és párna sem, amit az új asszony kötelessége volt vinni hozományba, ennek meglétét az édesanyjának kellett rendeznie. Valaki készen rendelte, s olyan is akadt aki saját maga összejárt a falu asszonyaival tollfosztóba és ott készítette el.
A nagy nap előtt már a rokonság nagy sürgés-forgásban volt, hogy elkészüljenek a finomabbnál-finomabb ételek. November szeszélyes időjárása miatt a lakoma a ház falai között zajlott, ám a táncra szánt területet egy sátor védte, ahol a faluközösség apraja-nagyja mulatott, miközben egy nagy vonószenekar húzta a talpalávalót egész éjszaka. A sütés-főzés mellett természetesen három nagy szoba kiürítése és a sátor felállítása is több szorgos rokon kezet követelt.
Nagymamám esküvői ruhája szerintem maga volt az álom – a gyönyörű öltözetet Munkácson bérelte, míg a koronát, Szalókáról hozták, Nagy Mártától. Éjfélkor a mennyasszonyi ruha helyére a menyecskeruha került, és természetesen a lány fejére ekkor már kendőt raktak (rendszerint az édesanya kötötte be a fejét lányának). Eszeny közössége mindig is mélyen vallásos volt, s az egyházi esküvő kiemelkedő jelentőséggel bírt az életükben. Nem számított, milyen nehézségek vagy akadályok gördültek eléjük, mindent megtettek annak érdekében, hogy az esküvő egyházi részét méltó módon megőrizzék. Nagyszüleim esküvője sem volt kivétel ez alól, s a nagy napjukhoz egy emlékezetes történet is fűződik. Amikor nagymamámék már indulófélben voltak a templomba, egy szokatlan esemény közbeszólt. Az akkori református lelkész, Orémusz János üzenetet küldött, miszerint Oncsáról egy másik menyasszony is érkezik, s nehogy a két menyasszony útjuk során összetalálkozzon. Az eszenyiek hiedelme szerint ugyanis, ha két menyasszony meglátja egymást az esküvője napján, akkor a házasságuk szerencsétlen lesz. Végül nagymamámék nem hagyták el a házat, hanem maga a lelkész jött el hozzájuk, hogy ott eskesse össze őket. Az esketést követően a lelkészt is természetesen megvendégelték.
A pincér a mennyasszony legidősebb testvére, Bellák János volt, aki nagy szeretettel kínálta a rokonságot. A muzsikaszó sem maradhatott el, hiszen dédnagyapám, aki nagy hegedűs volt, nem állhatta meg, hogy az este folyamán ő maga is beálljon a zenekarba, s ráhúzza a talpalávalót. A lakodalom így nem csupán egy esemény, hanem egy közös alkotás lett, amelyben minden családtag hozzátette a maga szeretetét és munkáját, hogy a nap felejthetetlen maradjon. S valóban, a cél beteljesedett, hiszen immár 58 év telt el azóta, és nagyszüleim még ma is együtt mesélik el nekem, unokájuknak, életük egyik legszebb napjának történetét. 1967 óta rengeteg mindent átéltek együtt – két gyermekük, négy unokájuk és immár két dédunokájuk születését.
Akkoriban nem volt drónfelvételes esküvői videózás, házhoz jövő sminkes, és nem mindenki engedhette meg magának az éttermekben lévő mulatozást sem. Megvolt a maga varázsa a régi idők esküvőinek, ahogyan a maiaknak is – hiszen minden korszak a maga módján teszi különlegessé ezt a napot. Ami változik, az a körítés, de az ünnep igazi szépsége mindig ugyanaz: a szeretet, az összetartozás és az együtt megélt boldogság.
Bármennyire sodorjon is az idő, egy nő, aki egy másik ember kezét fogva lépi át a közös sors küszöbét, mindig ugyanazt a varázslatot hordozza magában: az otthon melegét, a szeretet örök erejét és a világ legősibb titkát – azt, hogy szeretni és összetartozni mindig a legnagyobb emberi csoda marad.