Karolina mama

A dédnagymamám, Petrás Józsefné Temető Karolina 1881. június 12-én született Nagybégányban. Már gyermekkorában munkaszerető, dolgos teremtés volt. A falunkban élő Nemes család kastélyában volt a konyhán kisegítő, majd pedig a család szakácsa lett.

A Nemes család nagyon megszerette, és amikor férjhez ment, azt a telket kapta tőlük ajándékba, ahol ma is élünk. 1905-ben takaros kis házat építettek rá, aminek a tervrajzát a mai napig őrizzük.

Később a dédszüleim úgy döntöttek, hogy a családfő Kaliforniába megy dolgozni, hogy a családnak biztos megélhetése legyen. Ez sikerült is neki, ám Linka mamánkra négy gyermekkel és a gazdasággal nagy súly nehezedett.

Aztán jött az I. világháború, aminek az éveit egyedül élte át a gyermekeivel. Utána a trianoni békeszerződés. Emlékszem, sírva beszélt arról a napról, amikor a falu lakossága együtt imádkozott azért, hogy ne szakadjanak el a hazájuktól, de sajnos még az ima sem mentette meg Kárpátalját. A XX. században elszabadult gonosz erő mindennél erősebb volt.

Aztán jöttek a családi tragédiák. Négy gyermekük közül egyik fiukat tragikus hirtelenséggel elveszítették egy balesetben.

Nem sok idő múltán kitört a II. világháború, majd 1944-ben a falu tehetősebb családjait kulákoknak nyilvánították. Családunkat saját béreseik árulták el. Pedig dédmamám bő napszámmal, s itthon lévő családjukat vacsorával látta el, de másnap reggel a béresek szovjet katonákkal, kezükön vörös karszalaggal érkeztek, és dédszüleim Pál nevű fiát elhúrcolták „háromnapos munkára”, malenkij robotra. Mindent elvittek: gépeket, szerszámokat, jószágot, még a padlást is lesöpörték. Üres udvar, dédszüleim fiának üres ágya maradt utánuk. De dédmamám mindezekből csak a gyermekét siratta. Őt később élve, de nyomorékon kapta vissza, 22 évig volt ágyban fekvő, mozgásképtelen beteg az én Pali bátyám.

Kis idő múltán unokáját, az édesapámat is elvitték tőle Dombászra. 25 év börtönre ítélték. Öt év múlva szabadult, otthagyva egyik szeme világát. Eközben egy szovjet katonatisztet szállásoltak be az otthonunkba. A felesége felszántatta az udvart, hogy krumplit vessen oda. Linka mama – félretéve büszkeségét – térdre borult előtte és úgy kérlelte őket, hogy hagyják meg a virágokat, mert fia sírjára kellenek. A tiszt pisztolyt fogott rá és az kiáltotta: „Eltakarodsz vagy lelőlek!”

Túl sok megpróbáltatás volt ez számára. A sok sírástól – nyilván idegi alapon – elveszítettte a látását, és így élte le további életét.