Aztán megszületett Tamáska, a második fia, és 1945-ben én, Marika. Akkor már sötét felhők tornyosultak az égen. A szovjet hadsereg azzal a ravasz sztálinista szándékkal vonult be Kárpátaljára, hogy a nagy orosz birodalomhoz csatolja szülőföldünket, az ezeréves Magyarország legősibb területét, Kárpátalját.

[…]Aki tudott, menekült a szélrózsa minden irányába, de főként az anyaországba. Családunk számára is készen álltak a kamionok, de nagyszüleim a szovjetek bejövetelét és intézkedéseit csupán ideiglenesnek tekintették.

Reménykedtek, hogy három-négy hónap múlva elmennek, és átveszik helyüket az angolok. (Nagyszüleim, akárcsak az egész Horthy család, meglehetősen „anglomániások” voltak).

[…]A legrosszabb forgatókönyv következett. 1944 októberében a szovjet hadsereg bevonult Kárpátaljára.

A magyar férfiakat, előbb a vezető poszton lévőket, majd mindenkit, aki magyar, bebörtönözték, megkínozták, kivégezték, vagy elvitték az Északi-sarkkörön túlra raboskodni.

A család, az asszonyok és a gyerekek, férfi támasz nélkül úgyis elpusztulnak! – erre számítottak „a nemes szívű” kommunisták. Nagyapám is az elsők között volt, akit elhurcoltak.

[…]Négy év után apámmal tették ugyanezt, amikor már egy albérleti lakásból követhettük az eseményeket. (Utolsó normális, emberhez méltó lakhelyünkről, a püspöki palotából, amikor a „legdemokratikusabb” szovjet törvények értelmében betiltották a görög katolikus vallást, az utca kövére tettek ki minket, és minden papi családot, februárban, hideg télidőben. Négyen voltunk testvérek).

[…]Életünk boldogabb fordulópontja akkor következett be, amikor apámat hét évi fogság után hazaengedték a Gulágról. Fizikailag megtörve, de lelkileg épen tért haza. Egy év után megszületett Csaba öcsém, a család kedvence. Szegénységünk nem változott, mert apám még fizikai munkát is nehezen kapott. Gyakran mondta, hogy a gyerekek éhezését fájdalmasabb nézni, mint a Gulágon rabszolgamunkát végezni. A tehetetlenség nagyon kínozta. De akkor nem csak Szibéria volt koncentrációs tábor, hanem bizony az egész hatalmas birodalom is, melyet villamos árammal töltött szöges drót zárt el a külvilágtól.

Vajon mindebben a gyermekkori pokolban boldog volt-e néha az anyám? Amikor gyermekei megszülettek és apám hazatért, igen. Nehéz fizikai munkája mellett is mindig tanult, művelte magát. Nem tehetett mást, ez volt az igénye. A szovjet „kommunálkákban” (társbérletben) rendkívül sokat szenvedett az ottani lakótársak igénytelensége miatt. Koszosak voltak. Anyám hajnalban kelt, hogy a lakók által közösen használt mosdót és a vécét kitisztíthassa, és tisztán használhassa, a konyhában kitakarítson. A higiénia csupán addig tartott, amíg a társbérlők be nem tették a lábukat a közös helyiségekbe. A közös konyhában lógtak a kötélre kifeszített vizes ruhák (térdig érő női bugyik) a leveses fazekak fölött. Emlékszem gyakran rájuk szólt: ha már Istenben nem hisznek, akkor Leninnek tegyenek fogadalmat, hogy tisztaságra törekszenek! Borzalmas volt látni, milyen küzdelmekben teltek hétköznapjai.

[…]Sokat olvasott, talán a valóságtól való menekülési vágya is hajtotta… Kívülről ismerte a turisztikai könyveket (gondolatban utazta be a világot), az operakalauzokat. A rejtvényeket, bármilyen nehéz is volt valamelyik, pillanatok alatt megfejtette. Egyetlen szellemi szenvedélye volt: a könyvek és a Füles rejtvényújság. Mindent olvasott, mindent tudott, minket is igényességre nevelt. Nagyon szeretett kirándulni, utazni (ez a vágya kevésbé teljesült), minden kis útért, nyaralásért rendkívül hálás volt. Abban az időben nem vihettük külföldre, nem volt útlevelünk, sem pénzünk. Nagyon szerettem volna ezt neki megadni, de mire megadhattam volna, már nem tudott vele élni.

[…]Apám halála után anyámnak sikerült hazatelepülnie Magyarországra, ahová annyira vágyott. Nyíregyházán vett magának lakást, amelyet végrendeletében a legkisebb fiának, a Gulág utáni időszakban született Csabának szánt. Anyám örült az új otthonának, de amikor csak alkalma adódott, vissza- visszalátogatott az annyi bánatot és nyomort okozó, akkor már ukrán Kárpátaljára, hisz férje, anyósa, sok-sok ismerőse ott volt eltemetve.

[…]Nyíregyházán anyámat naponta látogatta valaki, főként Jenci öcsém gondoskodott róla, mert ő is ebben a városban él. Az unokák is gyakran elmentek hozzá. Mindig valami finomsággal várta őket. A családja körében boldog volt. Az unokái közül mindenkiért rajongott, de a legjobban Gabikát és Andrást szerette. Hasonló természetűek – mondta. Hozzám, Budapestre ritkábban jött, hiszen új otthona lett Nyíregyházán. Lakását is az ungvárihoz hasonlóan rendeztük be. Emlékszem, amikor az állomáson búcsúztunk azt mondta: csak májusban látogatlak meg benneteket, kislányom, amikor virágzik a hárs, a születésnapodon. Mindig elfogadtam döntését, sohasem kellett bizonyítanom, mennyire szeretem, és hogy mindig várom.

– Szóval – május, mondtam! Ám még március tíz előtt megszólalt a telefonom: Szeretnék korábban menni, Gabika születésnapjára, április elsejére! De már tizenötödikén is ott lehetek, ha gondolod! – mondta. Örömmel várunk! – válaszoltam. Aztán három nap múlva, Jenő öcsém szomorú hangja térített magamhoz: anyu kórházba került, még nem tudjuk, miért, magas láza van…

[…]Készülünk a lányommal Nyíregyházára, de egy telefonhívás megállít: borzalmas hír, anyánk meghalt! Nem tudom felfogni, amit hallok! Ilyen hirtelen! El sem tudtam búcsúzni tőle! Mindig azért imádkozott a Jóistenhez, hogy ne húzza a haldoklását, hogy ne legyen egyik gyermekének sem a terhére. Kívánsága teljesült! Még akkor sem akart senkinek rosszat, kellemetlenséget… Csak arra emlékszem, hogy a lányommal átöleltük egymást és hangosan zokogtunk. Nem csak lelki, fizikai fájdalmat is éreztem, mintha a testemből vágtak volna ki valamit. Ez az érzés megismétlődött Nyíregyházán, a búcsúztatásán, a temetésen. Talán azért kínozott annyira, mert nem láttam őt közvetlen halála előtt, nem voltam mellette. Nem mondhattam el neki, hogy mi jók leszünk, szerető testvérek, szerető család maradunk. Összetartunk és megpróbálunk azokról a szenvedélyekről, bűnös vágyakról lemondani, amelyektől ő mindig annyira óvott bennünket. Segítjük, óvjuk egymást, ahogy ezt ő tette…

[…]Talán akkor az állomáson megéreztem, hogy utoljára látom, azért jöttek elő a vonaton az emlékek, és azért nem tudtam búcsúzó szeméről levenni tekintetemet. Ha arra utazom, most is odapillantok, ahol ő állt, szerényen, szeretetét felénk sugározva. A háttér ugyanaz, csak az ő kedves arcát nem látom többé… Sokat adnék azért, ha még egyszer átölelhetném, és azt mondhatnám neki: anyám, ne sirasd fiaidat, gyermekeidet, unokáidat. Jól vagyunk, és nem felejtünk! Isten fénye sugározza be örökké emlékedet!

Ortutay Mária